Az élet elleni bűncselekmények Marbellában és a Costa del Solon

Az alattomos elkövetés három formája

Az ítélkezési gyakorlat következetesen az alattomos elkövetés három formáját különbözteti meg, amelyek mindegyike saját bizonyítási követelményeket támaszt:

„…a) a hitszegő alattomosság (alevosía proditoria), amely az árulással egyenértékű… b) a hirtelen vagy váratlan alattomosság (alevosía súbita o inopinada), amelyet »meglepetésszerűnek« is neveznek… c) a kiszolgáltatottságon alapuló alattomosság (alevosía de desvalimiento), amely a sértett különösen védtelen helyzetének kihasználásában áll.”

A hitszegő alattomosság megállapításához az elkövető által előre előkészített les, cselvetés vagy csapda bizonyítása szükséges. A hirtelen vagy váratlan alattomosság – a gyakorlatban leggyakrabban alkalmazott forma – a támadás előre nem látható, villámgyors és hirtelen jellegén alapul, még akkor is, ha az elkövető a sértett szeme láttára volt, feltéve, hogy a sértett nem számított a támadásra, és nem tudott felkészülni vele szemben. A kiszolgáltatottságon alapuló alattomossághoz pedig a teljes védtelenség helyzetének – kisgyermekek, alvó, eszméletlen vagy súlyosan cselekvőképtelen személyek – tudatos kihasználása szükséges; nem követelmény, hogy az elkövető szándékosan idézze elő ezt a helyzetet, elegendő, ha a cselekmény idején kihasználja azt. A legújabb ítélkezési gyakorlat emellett elismer egy együttélésen alapuló formát is, amelyet akkor állapítanak meg, ha a meglepetésszerű támadás olyan személy ellen irányul, aki saját otthona nyugalmában és biztonságában tartózkodik egy olyan személy társaságában, akivel bizalmi viszonyban áll. Annak pontos meghatározása, hogy melyik formáról van szó – és hogy valóban fennáll-e annak valamennyi objektív és szubjektív eleme –, védekezésünk központi kérdése, ha ezt a súlyosító körülményt rójják az ügyfél terhére.

A különös kegyetlenség: két, egymással együttesen fennálló és az alattomosságtól független elem

A CP 139. cikk (1) bekezdésének 3. pontja szerinti különös kegyetlenség két elem együttes fennállását követeli meg, amelyeket az ítélkezési gyakorlat szerint önállóan kell bizonyítani:

„…egy objektív elem, amely a tényállásszerű eredmény eléréséhez objektíve szükségtelen szenvedés okozásában áll… és egy szubjektív elem, amely szerint az elkövetőnek tudatosan és szándékosan olyan cselekményeket kell végrehajtania…, amelyek… a sértett szenvedésének fokozására irányulnak.”

Az objektív elem megköveteli, hogy a többletfájdalmat okozó cselekmények a halál okozásához képest egyértelműen szükségtelenek legyenek, és hogy a sértett eszméleténél legyen ahhoz, hogy azokat érzékelje: ha a halál már az első ütések vagy sérülések nyomán bekövetkezett, a későbbi cselekmények – bármily számosak is – nem alapozhatják meg a különös kegyetlenséget, mivel semmiféle többletszenvedést nem okoztak. A szubjektív elem valódi, tudatos szándékot követel meg e többletszenvedés okozására, amit az ítélkezési gyakorlat „megfontolt gonoszságként” (maldad reflexiva) határozott meg, és amely nem azonos a puszta ölési szándékkal, amely már az ölésre irányuló döntésben kimerül. A cselekmény végrehajtásának biztosításához szükséges sérülések számának, valamint a ténylegesen szükségtelen és a szenvedés meghosszabbítására irányuló sérüléseknek a helyes elhatárolása ezért alapvetően igazságügyi orvosszakértői kérdés, amelyet minden ilyen jellegű eljárásban vitatunk.

A felülvizsgálható életfogytig tartó szabadságvesztés szabályai: a felfüggesztés feltételei

A CP 140. cikke a felülvizsgálható életfogytig tartó szabadságvesztést a minősített emberölés legsúlyosabb eseteire tartja fenn: ha a sértett tizenhat év alatti, vagy kora, betegsége vagy fogyatékossága miatt különösen kiszolgáltatott; ha a minősített emberölést nemi önrendelkezés elleni bűncselekményt követően követik el; ha az elkövető bűnszervezet vagy bűnözői csoport tagja; illetve ismételt vagy sorozatban elkövetett minősített emberölések esetén. A CP 92. cikke határozza meg a büntetés végrehajtása felfüggesztésének feltételeit: az elítélt főszabály szerint huszonöt évet ténylegesen letöltött – ez az időtartam a CP 78 bis. cikkében szabályozott legsúlyosabb esetekben harmincöt évre emelkedik –; harmadik büntetés-végrehajtási fokozatba (tercer grado) sorolták, ami viszont legalább tizenöt év tényleges letöltését feltételezi; továbbá a bíróság az elítélt személyisége, előélete, a bűncselekmény körülményei és a büntetés-végrehajtási előrehaladásról szóló jelentések alapján egyéniesített, kedvező társadalmi reintegrációs prognózist tud megalapozni. Az Alkotmánybíróság (Tribunal Constitucional) ezt a szabályozást alkotmányosnak nyilvánította, éppen azért, mert olyan időszakos felülvizsgálati mechanizmust ír elő, amely az elítélt számára biztosítja a szabadulás távlatát; mindazonáltal az e szabályok szerint kiszabott büntetés első tényleges felülvizsgálatára Spanyolországban csak 2040 után kerül sor.