Büntetőjogi védelem testi sértés, fenyegetés és kényszerítés miatt Marbellában

Első orvosi ellátás vagy orvosi kezelés: a büntetést eldöntő határvonal

A spanyol Büntető Törvénykönyv (Código Penal, CP) 147. cikke elhatárolja a könnyű testi sértést – amely csak első orvosi ellátást (primera asistencia facultativa) igényel, és pénzbüntetéssel sújtható – a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekménytől, amelynek feltétele, hogy a sérülés az első ellátáson túl objektíve további orvosi vagy sebészi kezelést (tratamiento médico o quirúrgico) tegyen szükségessé. A bírói gyakorlat e követelménynek pontos normatív fogalmát alakította ki:

„…az orvosi kezelésnek objektíve szükségesnek kell lennie a gyógyuláshoz, ami kizárja, hogy annak alkalmazása az orvos vagy maga a sértett szubjektív megítélésén múljon… és túl kell lépnie az első orvosi ellátáson, önálló orvosi cselekményként.”

Maga a törvény kifejezetten kizárja e fogalomból a sérülés lefolyásának puszta orvosi megfigyelését vagy nyomon követését, valamint a pusztán óvatosságból végzett vizsgálatokat – röntgen, MR, kontroll-laborvizsgálat. Ezzel szemben a bírói gyakorlat bűncselekménynek minősített olyan eseteket is, amelyek első ránézésre csekélyebb súlyúnak tűnhetnek: a sebvarrás vagy a sebszélek ragtapasszal történő összehúzása sebészi kezelésnek minősül, mivel az orvosi beavatkozás gyógyító hatása folyamatosan érvényesül mindaddig, amíg a varratok, illetve a tapaszok a helyükön vannak; és a meghatározott adagolással és időtartamra felírt antibiotikum- vagy fájdalomcsillapító-kúra is az orvosi kezelés fogalmába tartozik. Ez a látszólag csekély különbség nemcsak az alkalmazandó büntetést, hanem magának az eljárásnak a jellegét is meghatározza, ezért minden orvosi látleletet független szakértői elemzésnek vetünk alá, amely megállapítja, hogy a nyújtott ellátás valóban túllépte-e az első ellátás küszöbét.

A kölcsönösen elfogadott verekedés: egyik fél sem hivatkozhat jogos védelemre

Ha a testi sértés olyan verekedés során következik be, amelyben a felek önként támadnak egymásra, a bírói gyakorlat következetesen kizárja a jogos védelmet bármelyikük javára:

„…a kölcsönösen elfogadott verekedés (riña mutuamente aceptada) eseteiben nem állapítható meg jogtalan támadás, mivel a kölcsönösen vállalt összecsapás helyzetében a felek kívül helyezik magukat a büntetőjogi védelmen, hiszen mindegyikük maga is provokálója az összetűzésnek.”

E doktrína gyakorlati következménye kettős: egyrészt minden résztvevő kizárólag az általa személyesen okozott sérülésekért felel, és a felelősség a résztvevők között nem oszlik meg és nem kompenzálódik; másrészt egyikük sem hivatkozhat a jogos védelemre mint büntetőjogi felelősséget kizáró okra (eximente) – még részleges formájában sem –, mert hiányzik az az alapfeltétel, amelyre ez a kizáró ok épül: a jogtalan, azaz nem provokált és nem elfogadott támadás. Ilyen ügyekben védelmünk az események pontos rekonstruálására összpontosít annak megállapítása érdekében, hogy valóban kölcsönösen elfogadták-e az összecsapást, vagy éppen ellenkezőleg, az egyik résztvevő előzetes figyelmeztetés és kellő provokáció nélkül egyoldalú támadást indított, ami a másik fél javára már megalapozhatja a jogos védelmet.

A „rossz” eleme a fenyegetésben: bűncselekményt megvalósító és bűncselekményt nem megvalósító rossz

A Törvénykönyv elhatárolja a bűncselekményt megvalósító rosszal való fenyegetést (CP 169. cikk), amely attól függetlenül üldözendő, hogy feltételhez kötött-e vagy sem, a bűncselekményt nem megvalósító rosszal való fenyegetéstől (CP 171. cikk), amely csak akkor büntethető, ha feltételhez kötött, és a megkövetelt feltétel ráadásul nem kötelezően teljesítendő magatartás. Ez utóbbi pontosítás a gyakorlatban kulcsfontosságú: ha valaki egy önmagában jogszerű rosszat helyez kilátásba – például feljelentés megtételét vagy egy tartozás behajtását –, és ezt olyan magatartáshoz köti, amelynek teljesítésére a másik fél amúgy is köteles volt, nem valósul meg bűncselekmény, mivel jog jogszerű gyakorlásáról van szó. A bírói gyakorlat ezzel kapcsolatban kidolgozta az ún. kapcsolatelméletet (teoría de la relación): a jogszerű rossz kilátásba helyezése csak akkor nyer büntetőjogi relevanciát, ha a szabott feltétel aránytalan, vagy nincs megfelelő összefüggésben a kilátásba helyezett rosszal. Ezt a kérdést részletesen feldolgozzuk a tárgyalásokból, pénzkövetelésekből vagy feszült, de eredetükben jogszerű szerződéses vitákból eredő fenyegetési vádak elleni védekezés során.

Kényszerítés: az erőszak és a jogellenes cél követelménye

A CP 172. cikke azt bünteti, aki erre jogszerű felhatalmazás nélkül mást erőszakkal megakadályoz abban, hogy olyasmit tegyen, amit a törvény nem tilt, vagy arra kényszerít, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar, legyen az akár jogos, akár jogtalan. A fenyegetéssel ellentétben, amely egy jövőbeli rossz kilátásba helyezésével a sértett lelkiállapotára hat, a kényszerítés olyan erőszak alkalmazását követeli meg, amely a sértett akaratának azonnali megtörésére irányul – ez lehet személy elleni fizikai erőszak, de a megszilárdult bírói gyakorlat szerint dolog elleni erőszak is, ha abból fizikai kényszer hárul a sértett akaratára. A két tényállás helyes elhatárolása, valamint azok elhatárolása a megalázó bánásmódtól (trato degradante) vagy a jogellenes fogva tartástól (detención ilegal), amikor a kényszerítés nagyobb intenzitást vagy időtartamot ér el, védelmünk egy újabb szakmai sarokköve.