Okirat-hamisítási ügyek szakértői Marbellában

A magánszemélyek által elkövetett intellektuális hamisítás büntetlensége (CP 392. cikk)

A CP 392. cikke azt a magánszemélyt bünteti, aki köz-, hivatalos vagy kereskedelmi okiratban a CP 390. cikk (1) bekezdésének első három pontjában leírt hamisítások valamelyikét követi el, a negyedik elkövetési magatartást pedig kifejezetten kizárja. Ez a kizárás – az 1995-ös Büntető Törvénykönyv egyik legjelentősebb kriminálpolitikai döntése – védelmünk egyik fő pillére: az a magánszemély, aki egy okiratot elkészít, és abban valótlant állít, de a hordozót anyagilag nem változtatja meg, és az okirat valódiságát sem színleli, nem követ el okirat-hamisítást, bármennyire kifogásolható is a magatartása más szempontból.

Valótlan tartalmú számlák és szerződések: a Tribunal Supremo új joggyakorlata

A joggyakorlat ugyanakkor korábban elfogadta, hogy egy nem létező gazdasági műveletet rögzítő szerződés vagy számla a CP 390. cikk (1) bekezdés 2. pontja szerinti „színlelésnek” minősülhet, így magánszemély esetén is tényállásszerű lehet. Ezt az értelmezést egy friss döntés felülírta, amely fordulópontot jelent a cégvezetők és vállalkozók védelmében az ilyen vádakkal szemben:

„…a valótlan tartalmú vagy színlelt szerződés, illetve a valótlan tartalmú számla nem valósítja meg a színleléssel elkövetett hamisítás bűncselekményét.”

Ezt a joggyakorlatot néhány hónappal később a 2024. november 14-i STS 1033/2024 sz. ítélet is megerősítette. Pontosan elhatárolja egymástól a hordozójában vagy valódiságában hamis – büntetőjogilag releváns – okiratot és azt a valódi okiratot, amely csupán valótlan nyilatkozatot vagy a gazdasági valóságnak meg nem felelő műveletet rögzít – ez utóbbi a magánszemély esetében büntetőjogilag irreleváns, ami nem zárja ki, hogy más úton, például adócsalásként vagy számviteli bűncselekményként szankcionálják. Alkalmazása döntő jelentőségű a szabálytalan számlázás, a kapcsolt vállalkozások közötti színlelt szerződések vagy a formálisan meg sem tartott társasági határozatokról kiállított igazolások miatt indult eljárásokban – ezekben az esetekben következetesen a tények átminősítésére törekszünk.

A „kereskedelmi okirat” megszorító értelmezése

Nem minden kereskedelmi ügylethez kapcsolódó okirat érdemli meg a CP 392. cikkében biztosított fokozott védelmet. A Tribunal Supremo kimondta, hogy e rendelkezés védett jogi tárgya nem egyéni, hanem közösségi – a jogi és kereskedelmi forgalom biztonsága –, következésképpen csak azok az okiratok alapozhatják meg ezt a minősített tényállást, amelyek funkciójuknál fogva harmadik személyekben fokozott bizalmat keltenek; a többi kereskedelmi okirat a CP 395. cikkének a magánokiratokra vonatkozó, szűkebb védelme alá tartozik. Ez a megkülönböztetés, amely közvetlenül kihat az alkalmazandó büntetésre, védelmünk másik kulcsfontosságú szakmai pillére.

A hamisítási szándék mint döntő szubjektív elem

Az okirat-hamisítás valamennyi elkövetési magatartása megköveteli – a valóság megváltoztatásának objektív elemén túl – az úgynevezett hamisítási szándékot (dolo falsario): annak tudatát és akarását, hogy a megváltoztatott vagy színlelt okirat valódiként fejtsen ki joghatást a jogforgalomban, holott nem az. E cél hiánya – például ha a változtatás az okirat hatályossága szempontjából jelentéktelen, vagy ha a védett jogi tárgy ténylegesen nem került veszélybe – kizárja a tényállásszerűséget. A legújabb joggyakorlat ezt esetről esetre megköveteli vizsgálni, és mi különös figyelmet fordítunk rá, ha a kifogásolt változtatás az okirat bizonyító funkciója szempontjából mellékes vagy jelentéktelen.

Magánokirat-hamisítás (CP 395. cikk)

Ha a hamisított okirat magánokirat, a CP 395. cikke alkalmazandó, amely a CP 392. cikkében nem szereplő további feltételt ír elő: a hamisítást kifejezetten azzal a céllal kell elkövetni, hogy az másnak kárt okozzon. A büntetés ráadásul lényegesen enyhébb – hat hónaptól két évig terjedő szabadságvesztés –, ezért különösen fontos, hogy az okiratot helyesen minősítsék köz-, hivatalos, kereskedelmi vagy magánokiratként. A gyakorlatban ez a kérdés az egyik első szakmai vitapont minden hamisítási eljárásban.