Nők elleni és családon belüli erőszak – Marbella

A tanúvallomás megtagadásának joga (LECrim 416. cikk): ezeknek az eljárásoknak a bizonyítási kulcskérdése

A spanyol büntetőeljárási törvény (LECrim) 416. cikke – más hozzátartozói kapcsolatok mellett – mentesíti a tanúvallomás kötelezettsége alól azt, aki a terhelttel házassági vagy ahhoz hasonló érzelmi kapcsolatban áll vagy állt. Mivel ezeket a bűncselekményeket általában az otthon zártságában követik el, és a sértett vallomásán kívül gyakran nincs más bizonyíték, e mentesség terjedelme sokszor magának az eljárásnak a folytathatóságát is eldönti. Az ítélkezési gyakorlat azonban az elmúlt években jelentősen ingadozott egy lényeges kérdésben: visszanyeri-e a mentesség jogát az a sértett, aki sértetti magánvádlóként (acusación particular) lépett fel, majd ezt a szerepét feladta. A Tribunal Supremo (a spanyol Legfelsőbb Bíróság) büntető kollégiumának (Sala Segunda) teljes ülése e kérdést megszorító értelemben döntötte el:

„…a vallomástétel megtagadásának joga összeegyeztethetetlen a feljelentőnek a cselekmény sértettjeként betöltött helyzetével, különösen a nők elleni erőszak eseteiben, amikor a nő a házastársát vagy a vele házassághoz hasonló élettársi kapcsolatban álló személyt jelenti fel.”

Ez a gyakorlat, amely módosította a teljes ülés 2018-as határozatában (Acuerdo de Pleno) rögzített korábbi álláspontot, kimondja, hogy az a sértett, aki feljelentést tett és sértetti magánvádlóként lép fel, a tárgyaláson (juicio oral) nem hivatkozhat a mentességre vallomása elkerülése érdekében, mert ez a helyzet összeegyeztethetetlen azzal, hogy közvetlen sértettként maga indította el a büntetőeljárást. A 8/2021. sz. sarkalatos törvény (Ley Orgánica 8/2021) által végrehajtott reform tovább erősítette ezt az irányt: kifejezetten kizárja a mentességet, ha a nagykorú tanú a vallomás megtagadásának jogáról szóló tájékoztatás után már beleegyezett a vallomástételbe, vagy ha vádlóként csatlakozott az eljáráshoz. Ha viszont a sértett nem csatlakozott sértetti magánvádlóként az eljáráshoz, és a tárgyaláson a mentességre hivatkozik, az ítélkezési gyakorlat szerint a nyomozási szakban korábban tett vallomásai nem értékelhetők, még akkor sem, ha azokat a kontradiktórius eljárás minden garanciájának betartásával tette; ez a gyakorlatban – kiegészítő, alátámasztó bizonyíték hiányában – gyakran az eljárás megszüntetéséhez vagy felmentéshez vezet.

A mentesség gyakorlati következményei a felek stratégiájára

Ennek a jogintézménynek az összetettsége miatt az eljárásjogi stratégiát az eljárás legelső pillanatától meg kell tervezni. A terhelt védelmében alapvető annak ellenőrzése, hogy a sértettet minden egyes vallomása előtt szabályszerűen tájékoztatták-e a mentesség jogáról, és hogy adott esetben formálisan csatlakozott-e sértetti magánvádlóként az eljáráshoz, vagy csak feljelentőként működött közre anélkül, hogy ezt az eljárásjogi pozíciót felvette volna – ez a körülmény döntő lehet vallomásának a tárgyaláson való felhasználhatósága szempontjából. A sértett képviseletében – bármely eljárási döntés meghozatala előtt – vele együtt mérlegeljük, milyen pontos következményekkel jár, ha sértetti magánvádlóként csatlakozik az eljáráshoz – ami kizárja a mentesség későbbi igénybevételét –, szemben azzal, ha csupán feljelentő marad; emellett gondoskodunk az alátámasztó bizonyítékok – orvosi látleletek, üzenetek, közvetett tanúk (testigos de referencia) – összegyűjtéséről, amelyek lehetővé teszik a vád fenntartását attól függetlenül, hogy végül miként dönt a vallomástételről.

A védelmi intézkedések megszegése (CP 468. cikk): a sértett beleegyezése nem zárja ki a bűncselekményt

Ha büntetésként vagy biztosítási intézkedésként hatályos távoltartás vagy kapcsolattartási tilalom áll fenn, és a felek önként újra felveszik a kapcsolatot, felmerül a kérdés, hogy a sértett beleegyezése kizárja-e a terhelt vagy elítélt büntetőjogi felelősségét a megszegés miatt. A Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiumának nem ítélkező teljes ülése (Pleno no jurisdiccional) 2008. november 25-én egyértelműen döntött erről:

„…a nő beleegyezése nem zárja ki a büntethetőséget a Büntető Törvénykönyv 468. cikke szempontjából.”

E gyakorlat alapja, hogy a megszegés bűncselekménye által védett jogi tárgy nem kizárólag a sértett biztonsága, hanem a bírósági határozatok hatékony érvényesülése és egy olyan közérdek, amely felett a felek nem rendelkezhetnek: sem az elítélt, sem maga a védett személy nem helyezheti hatályon kívül puszta akaratával a bíróság által elrendelt intézkedést. Az Európai Unió Bírósága 2011-es határozatában emellett megerősítette, hogy az uniós jog nem zárja ki e távoltartási intézkedés kötelező alkalmazását Spanyolországban akkor sem, ha a sértett folytatni kívánja az együttélést a bántalmazójával, mivel a szabályozás az egyéni védelem mellett a társadalom általános érdekeit is szolgálja. A sértett beleegyezése ugyanakkor jelentőséggel bírhat a büntetés kiszabásánál, lehetővé téve, hogy a büntetést a büntetési tétel alsó felében (grado mínimo) szabják ki, sőt – ha a többi törvényi feltétel is teljesül – a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséhez is utat nyithat.

A sértett helyzete a beleegyezésével történt megszegés esetén

Nagy gyakorlati jelentőségű – és az ilyen helyzetben lévők által nem mindig jól értett – kérdés, hogy a közeledést előidéző vagy ahhoz hozzájáruló sértett maga is büntetőjogi felelősséggel tartozhat-e a megszegés részeseként. A spanyol bíróságok gyakorlata ebben nem egységes: egyes határozatok kizárják ezt a felelősséget – mivel rá semmilyen tilalom nem vonatkozik –, mások szükségszerű közreműködésként (cooperación necesaria) megállapították. A Legfőbb Ügyészség (Fiscalía General del Estado) álláspontja szerint az ilyen esetekben a sértett büntetőjogi felelőssége általában kizárt, tekintettel arra, hogy a jogszabály őt védi, nem pedig kötelezi; ezt az álláspontot határozottan képviseljük az ilyen helyzetbe került személyek védelmében.